A fémek megjelenése, megismerése alapjaiban változtatta meg az emberek által készített tárgyak, így a zárak szerkezetét is. A zárak fejlődésének egyik jellemzője, hogy korábban már használt, de később elfelejtett szerkesztési elvek, sok esetben évszázadokkal később előkerültek. I. e. 300 körül már olyan zárat használtak, ahol egy retesz egyik oldala fogaslécnek volt kiképezve, melyet S alakú kulcs mozgatott. A kulcs egyik vége volt a fogantyú, másik vége a kulcs "nyelve", mely a retesz fogai közé kapcsolódott. Mivel a retesz kívülről nem látszott, számos kulcs ill. nyitásváltozat lehetett oly módon, hogy különböző magasságban helyezték el a kulcslyukat a retesz felett. Ezáltal szokatlanul hosszú kulcsok is voltak.

A rómaiak már rézből készítettek zárakat, melyeket sorozatban is gyártottak, méghozzá olyan sok eltérő változatban, ami ma is csodálatra méltó. Ezeket szintén kulccsal nyitották. Később alakultak ki a csapózárak, melyeket sokkal kényelmesebben lehetett kezelni. A csapózár - ugyanúgy, mint a korábbiak - nem tartalmazott elzárót, mely a csappantyús tolóka mozgását megakadályozhatta volna. Új megoldást kellett keresni az álkulcs eredményes használatának elkerülésére. Kialakult a zárbetét, melyet a kulcs mozgáskörébe építettek, a kulcs és a retesz közé. A csapózár szerkezete egy évezreden keresztül változatlan maradt, csak külső formája változott.

A XVIII. században találták fel az ún. fordulatos zárat, amely még ma is csaknem minden zárszerkezet alapja. A fordulatos zár a kulcs forgatásával működtethető. A zár alapeleme a retesz melletti elzáró, amely a reteszt megakadályozza az elmozdulásban. Ez fél fordulatnál csapdaként, teljes fordulatnál reteszként működött. Kialakították a retesztől teljesen független csapdát – kilincsnyelvet - , melyet már nem kulcs, hanem kilincs mozgatott. Később a szerkezetet tökéletesítették több, lépcsősen kiképzett elzáró alkalmazásával, melyek a kulcs szakállába bevágott, különböző méretű bevágásoknak feleltek meg.